Mi volt előbb - a tyúk, vagy a tojás?

Amint fent, úgy lent. Amint belül, úgy kívül. (Smaragdtábla, Kr. előtt 3000 körül...)

Eddig úgy gondoltam a túlsúlyos emberre, pontosabban úgy képzeltem el, mint akiben belül egy karcsú, számára optimális testösszetételű (ez ma már mérhető), ennek következtében ideális testsúlyú, akár örökifjú "én"-je lakik. A kezdetektől. Aztán, ahogy alakul a sorsa, vagy inkább, ahogy alakítja magát a körülményei, gondolatai, megélései, gátjai, frusztrációi, vagy éppen a sikerei, örömei, jólléte kapcsán, úgy torzul, növekszik, alakul át a teste másmilyenné. Nemszeretemmé. Minél inkább eltávolodik attól a bent lakó ideálistól, annál inkább lesz szomorú, elkeseredett, dühös - ezekben a fázisokban még önmagáért küzdő -, aztán talán fásult, beletörődött, tehetetlen, fölösleges kilókkal folytatott harcot feladó. Ami persze nem igaz, mármint, hogy például tehetetlen lenne, de ettől még érezheti így magát, rövid és hosszútávon egyaránt. Az is igaz, hogy vannak szép számmal olyan boldog és/vagy elégedett nők is, férfiak is, akik jóban vannak "nagyban" is magukkal. Most nem a pajzsmirigy vagy egyéb betegségekkel küzdőkre gondolok, hanem a még egészségesnek mondott(?)akra. Azért érdemes lenne kihámozni a súlyfölösleg alól azt a régi, karcsú, mozgékony testet éppúgy, mint a kedves és jól ismert s tán el is feledett ismerős és kellemes vonásokat. Már csak ezekért is megérné...

A minap, egy érdekes előadáson arról elmélkedtünk - ki - ki magában, a hallottakat emésztgetve -, hogy a bennünk lakó, bőségre vágyó, kövér nő feltételezett archetípusa (ősképe) az, aki a folytonos ehetnékre ösztönöz minket. Ő pedig egy - nos, mit szépítsem -, dundi, vagy inkább jelentős túlsúllyal bíró valaki. Jelesül a willendorfi vénusz, ami egy 11,1 cm-es, női alakot formázó szobrocska, a prehisztorikus művészet egyik ikonja. (1908-ban bukkant rá Szombathy József régész az alsó-ausztriai Willendorf in der Wachau közelében található őskőkori lelőhelyen). 

Megint csak két, egymásnak ellentmondó gondolatmenet. Kedvelem, amikor több oldalról körbejárható egy téma.

Ki tudja biztosan, hogy is van ez? Minden esetre érdemes elgondolkodni evésközpontú civilizációnk mozgatórugóin. Engem is foglalkoztatnak még az előadáson elhangzottak.

Az biztos, hogy az evés szoros összefüggésben áll az érzelmeinkkel és viszont.

Vajon mi volt előbb: az érzelem, ami étket kívánt, vagy az étkezés, ami érzelmeket váltott ki belőlünk?

Érdekes felvetések, igaz?

Nos, ennyit mára.

Kellemes töprengést kívánok...